Gianicolo
Nekivágunk, hogy megnézzük az Orto Botanico-t, de ahogy közeledünk - az erősödő szarszagban, ami valahogy jellemzi a Trasteverét -, egyszercsak elcsábít minket a Villa Farnesina, ami D szabadfordításában a Farnehezek villája. (Ez az a kis palota, amit Michelangelónak kellett volna összekötnie a Palazzo Farnesével, a Via Giulia fölötti kis híddal) A villa kívülről kicsit kopott, de azonnal beleszeretek, és belépve sem ábrándulok ki - bizonyos szegletei, részletei - az ebédlőasztalra ferdén behulló fénypászmák, a parkettán megcsillanó fényfoltok, a fák lombjának ablakokon játszó árnyéka - már-már szívfájdítóan ismerősek: mintha már jártam, éltem volna itt. A villa Igazi mediterrán életérzést ont: kicsit lepukkant, de otthonos, tágas, de meleg, vidám, és szomorú, annyira elmúlt. A falakon Raffaello freskók, amelyek a termek nevét is adják: D-nak a Sala del Perspettivo a kedvence, az enyém a Galateáé. Mindent igyekszem lefényképezni, amit nem szabad, egy két, vihorászó bakfist kalauzoló, szemüveges mitugrász rosszallásától kísérve. A parkba nem lehet bemenni, valamit túrnak, amúgy is nagy a sár, ezért inkább kijövünk a kapun.
Az üresen kongó Botanikus kertbe nem engednek be minket a kártyánkkal, egyúttal megtudjuk, hogy belülről nem lehet fölmenni a Garibaldi szoborhoz sem. A kettő együtt már sok, ezért úgy döntünk, szépen körben, kívül felsétálunk fel a Gianicolo-ra. Tévedünk, mikor hiszünk a térképnek, miszerint a botanikuskert mellett vezet oda út; egyszercsak nagyon elhagyott helyre érünk. (Szinte hazai a pálya - az eldobott pézsékből látszik, ide pisilni járnak a népek) Egy huszáros terepjárással járt útra változtatjuk a járatlant. Az Orto Botanico innen is érdekes. Olyan, mintha az Illés utcában járnánk, pálmák, píneák, egzotikus fák, virágzó bokrok, még a kis üvegház is megvan, ahol az olasz Nemecsek megmártózhatott volna, ha úgy adódik.
Végre a Passaggio Gianicolo! Igazoljuk, amit a könyvek írnak, hogy ti. szép kilátás nyílik a városra: nézzük. Sok mellszobor-fej és csupasz platánfa között sétálunk. Ma már másodszor találom meg álmaim házát, ahol lakni szeretnék. Nem derül ki, hotel-, intézmény- vagy magánbirtok, de csodás fekvésű, nagy parkkal, hatalmas pineákkal, amik szinte feketéllenek ebben a ragyogó kék egű, januári tavaszban. A látható világban csak időnként előbukkanó, egyenruhás kertészek avart égetnek, a kesernyés szag és a könnyű, világos füst mindjárt a ház úrnőjévé varázsol, hiszen érzem is, nemcsak látom, hogy a világ, amit nézek itten, valóságos, nem egy mesekönyv képeibe merültem. Alig tudok megválni tőle.
A bábszínház bezárt kis fabódéja környékén két macska csatlakozik hozzánk, és egy üdítő-árusig kísérnek minket, ahol ők bekukkantanak a kis tákolmány ponyvája alá, mi tovább-andalgunk. A teraszra érve leülünk egy padra, itt mindkét irányban megcsodálhatjuk az előttünk sütkérező várost. Megállapítjuk, hogy igazuk van a finneknek: nagykövetségük a világ egyik legjobb helyén van, szívesen lennék ott portás. Megtekintjük a világ legfölöslegesebb világítótornyát, amit argentin olaszok adományoztak a városnak. Itt már kezdünk éhesek lenni.
A Gianicolóról lefelé megtaláljuk a fát, amely alatt gyakran üldögélt Torquato Tasso, és ahol sokat labdázott árva gyerekeivel a híres Fülöp atya, Néri Szent Fülöp. Elsétálunk az Ospedale di Bambini Gesu mellett - neve feltehetőleg az ő emléküket őrzi a csodás Branduardi-zenés film, a Legyetek jók, ha tudtok mellett.
Megvesszük a vacsorának-reggelinek valókat, és hazasétálunk.Kimegyünk a Campo de' Fiorira, hogy ott ebédeljünk. A Baccanalia étteremben tojnak a fejünkre, a pincér akkor kerül elő. amikor már felállunk, hogy eljöjjünk, de még akkor sem él a második eséllyel, és nem hozza az étlapot, úgyhogy tényleg eljövünk. Kínálat van bőven.
A piacon közben kitör a zárás utáni nagytakarítás, nagyon érdekes, ahogy a fürge gépek és a nagyszájú emberek együtt milyen gyorsan rendet raknak .
A tér túloldalán egy helyes, kockás terítős pizzeriában ebédelünk.
Ebéd után a Rotondónál beülünk egy sütire meg egy kávéra, élvezzük a nyüzsgést, a vidám és gyors (!) pincéreket, az elénk hordott finomságokat. Amikor ezzel megvagyunk, még egyszer besétálunk a Panteonba, aztán elmegyünk a kedves, idős házaspár papírboltjába, hogy végre megvegyük az olasz színházas naptárt, majd sajtot, sonkát, ásványvizet is a vacsihoz, de a pékünknél, a de' Fiorin már nincs kenyér. Ezért elindulunk vissza, a város közepe felé, abba a sütiboltba, amit még odafelé kinéztünk. Ott bezzeg kapunk kenyeret, túrós sütit és mandulás-bandulásat, amit ezüst tálcán, külön, hatszor átkötve és pecsételve csomagolnak be. A csaj nem szívbajos, még egy almás trudelt is ránk akar sózni, de annak hősiesen ellenállunk.
Ezen kalandok után hazatérünk. Sokáig azt hisszük, egy ilyen nap után nem fogunk vacsorázni, de aztán mégis.
A tévében - és egész Olaszországban - ma van az Emlékezés napja, L'Olocausto.
Nagyon gyorsan telik az idő! Szinte olyan gyorsan, mint otthon.
apikám, ez a Vatikán...!
Napok óta tartó lélek-trenírozás után ma végre rászánjuk magunkat, hogy elsétáljunk a Vatikánba, a Szt. Péter
székesegyházba. Azon aggódtunk, hogy bejárhatatlan, és nagy sorokat kell végigállnunk, és elsőre úgy tűnik, nem alaptalanul: amint átlépjük a képzeletbeli városhatárt, minden megnő: az épületek, a távolságok, a forgalom... mintha Berlinben járnánk, csak megyünk, megyünk, és nem közeledik a cél. Végre elérjük a kordont, ami a teret elválasztja a katolikus világ legfőbb betlehemétől. A karácsonyfát már láttuk a tévében, még otthon. A jászol körül és a szent házban embernagyságú, színes ruhás alakok, tevék, kecskék, szamarak, sokan fényképezik őket. Mi is. Aztán megnézzük a Citta Vaticana térképét, és úgy döntünk, a bazilikában kezdünk. Amint belépünk a súlyos, különös faragásokkal díszített hatalmas ajtón, jobbra mindjárt a Pietával találjuk szemben magunkat . Valahogy úgy világítják meg, hogy ne lehessen lefényképezni, két-három életlen után feladjuk. Megemlékezünk az őrültről, aki megrongálta, aztán szépen körbeindulunk. Megnézzük Szent Péter síremlékét, meg minden érdekeset. Minden
grandiózus. Jegyet váltunk a kincstárba is. 
Mintha a tükörútvesztőbe kerültünk volna, kiismerhetetlen, sötét, szűk térbe lépünk. Mindjárt a bejáratnál egy síremléket puceválnak a
restaurátorok, elég sziszifuszi munkának látszik, apró, csavarhúzó-szerű vésőkkel, ecsetekkel, smirglihez hasonló valamikkel és egy kicsit büdös folyadékkal dolgoznak egy elég nagy, fémből készült, dúsan faragott, csónakszerű holmin. A fekete, kanyargós labirintusban rengeteg arany meg kicsit kevesebb ezüst kegytárgyat, kottákat, felbecsülhetetlen értékű, régi könyveket, ruhákat, ereklyéket látunk. A gazdagság tapinthatóan vastag. Demagógiára hajló lelkemben az első gondolat, hogy az itt felhalmozott javak töredékéből megoldhatná Krisztus egyháza az éhező afrikai gyerekek gondját. És csak a második a csodálaté, a sok névtelen és neves művész elképzelhetetlenül sokféle formában megnyilvánuló alkotó fantáziájáért.
Aztán a
pápák síremlékeihez megyünk. Az első teremben egy márványtáblára az összes
pápa nevét bevésték, az utolsó II. János Pál, az első Szent Péter. A
pápasírok eléggé különböznek, látható idelent is Szent Péteré, de II. János
Pálé a "legfelkapottabb", egy csomó virág meg cetli van
bedobálva hozzá.
A kupolába menéstől visszariadunk, kimegyünk hát a falakon kívülre, és elindulunk
a vatikáni múzeumok felé (a nyilak a Sixtusi kápolnát írják ki mindenhol.)
Isteni sugallatra útközben megállunk pizzát enni egy helyen, ahol az utcai
lépcsőn, de párnán ülve lehet elfogyasztani, amit kér az ember, és ugyan még nem tudjuk, de nagyon jól tesszük, különben
éhen halnánk, a vatikáni múzeumok éhhalottjai lennénk, annyi minden vár még ránk.
Belépünk a múzeumba, ahol kiderül, a Sixtusi kápolna csak egy attrakció a sokból,
és amíg odaérünk, nagyon sok szobrot, hatalmas gobelineket, Raffaello keze nyomát viselő falakat csodálhatunk meg (Athéni
iskola). Megfordulunk pl. X. Leó pápa termében, aki az ebédlőjébe az összes többi
Leót belefesttette.
Végre megérkezünk a Capella Sistinába, ahol először is tátva marad a szánk.
Az utolsó ítélet elég megrázó remekmű. Lopva felvételeket készítünk az ember
teremtéséről, de a szemfüles és nagyhangú teremőr ezért kiabál velünk egy kicsit,
ahogy mindenkivel, akit rajtakap. Az oldalképeket is megnézzük, mindkét
oldalról.
Amikor onnan is kijövünk, rádöbbenünk, hogy még nem láttuk a Laokoón
csoportot. Keresgélés közben betévedünk a Képtárba, így aztán nagyon sok képet
is megnézünk: Venezianót, Caravaggiót, egy befejezetlen
Leonardót is, Jeromost az oroszlánnal. Bellinit is látunk, meg mintha
Raffaellót is... a befogadási képességünk utolsó morzsáit éljük fel. Végső erőnkkel
odamegyünk egy teremőrhöz, hogy hol a Laokoón, és odavonszoljuk magunkat. Át
kell menni az udvaron, és egy másik udvaron télleg ott vannak, érdekes, hogy
az 57-es restauráláshoz képest máshogy tartják a karjukat, még ha már le is
törtek.
Utána még kinyomozzuk, hol az egyiptomi kiállítás, és még azt is megnézzük. A
halálos unalomtól sújtott teremőrökön látjuk, hogy mindjárt itt a zárás, mert
egy kicsit visszatért beléjük az élet.
Megint nagyon sok szép kutyát, macskát és oroszlánt fényképezhettem.
Mire kiszédelgünk, már sötétedik, a levegő is lejjebb hűlt. Megállapítjuk,
hogy ezt a mai túrát nyáron valószínűleg lehetetlen lett volna megtenni, mert most szinte
sehol nem kellett sorban állni.
A szokott úton, a szokott péknél, a szokott sajtosnál beszerezzük szerénynek nem mondható, de nagyon finom vacsoránkat. Az egyetlen szokatlan esemény, hogy kiderül, a pulykasonka nem prosciutto, és ezt olyan méltatlankodva hozzák a tudomásunkra, hogy egy életre megjegyezzük. 
Tirrén
Ma messzebbre készülünk, amit azzal kezdünk, hogy elmegyünk egy trafikba a Piazza Farnesén, és veszünk 8
buszjegyet. Átmegyünk a Ponte Sisto hídon, és egy szeles buszmegállóban felszállunk
a 23-asra. A jegyet fordítva dugjuk be a lukasztóba, mert úgy logikus, de utastársaink felvilágosítanak, és így szép szabályosan utazunk.
A Piramidénél szállunk le, az Arco San Paolónál, mert ott is akarunk. D
olyan udvarias nyelvi fordulatot használ, amikor előbb az utasoktól megtudakolja, honnan utazhatnánk Ostiába, hogy többen
lepetéznek a buszon.
Felülünk egy HÉV szerű vonatra, ami az EUR kicsit szép házai mellett visz el minket
a Cristoforo Colombo végállomásig. Ott nagy nehezen leevickélünk a
tengerpartra, ami mindenhol be van kerítve. A palánkok mögötti drága éttermek teraszai csaknem a vízbe nyúlnak, egzotikus. szép és elhanyagolt kertecskék váltogatják egymást. Mindenütt szürkésfekete iszap.
Kavicsot, kagylót gyűjtünk, sok repülőgépet látunk, szerelmem cipőjébe
belefolyik a tengervíz.
Üzenünk Catullusnak, a futó habokba írva nevét, és egy kicsit
napozunk, amitől átnedvesedik a gatyánk a fatörzsön, amire leültünk. Csak néhányan, és csak nagyon messze tőlünk kóborolnak emberek a vízparton, apró fekete nudlik az acélkék háttér előtt. Ők is kavicsot, kagylót gyűjtenek, mást nem nagyon lehet csinálni itt ebben az évszakban. A fátyolos égbolton világító fakó tányér olyan ezüstre színezi a tengert, hogy alig bírjuk nézni, hunyorogva figyeljük a sztaniolt át- meg áthasító távoli bárkákat. Majdnem ebédelünk is egy méregdrága helyen, de aztán meggondoljuk magunkat. D olasztudása oly sokrétű,
hogy választékos udvariassággal tudja elmagyarázni az egyébként üresen kongó étterem pincérének, az ő áraik túl
vastagok a mi pénztárcánkhoz képest.
Visszamegyünk a vonathoz, és a végállomáson kiszállva, viszonylag kis
csámborgás után
találunk egy éttermet, ahol a személyzet minden tagja tetovált - a minket
kiszolgáló pincérfiú karján egyenesen Ülő Bika díszeleg - , a kaja jó. D almás sertéspörköltet, én pulykahúst kérek, rengeteg salátával
(mmm), bort iszunk.
Szépen visszagyalogolunk a városba. Most először látunk néhány koccanásos
balesetet. Egy darabig együtt haladunk egy fehéres, ix-lábú, nagyon
szófogadatlan kutyával, és egy
motorboltban egy helyes, akrobatikus mutatványokat is tudó bigli szerű kutyát
látunk, igen, őt, akinek ügyességét a kis boltok kapcsán már megdicsértem.
A Circus Maximusnál érünk újra ismerős terepre. Alkonyodik, gyönyörűek a fények, úgyhogy
ebből az irányból is készítünk néhány felvételt. Aztán még bemegyünk egy
templomba a Marcello színház mögött, amelyiknek nagyon különös oltára van. A
szokásos útvonalon besétálunk a Campo de' Fiorira, és elhatározásunk ellenére
már nem iszunk kávét. A megszokott sajtosnál veszünk sajtot, tejet, a péknél kenyeret, sütit, és
hazasétálunk.
Ma szép idő volt, bár egész nap nagyon fújt a szél - szerencse, hogy a
tengerparton nem vitte le a hajat a fejünkről. Az enyémet azért sem bírta,
mert a szép bordó sálamat a fejemre tekertem.
A szavazás mai állásánál ez a tengerparti kirándulás vezet nálam,
D még az angyalváras nap bűvöletében voksol.
Fausto
A Via di Ripettán haladva, különös helyre érkezünk: a kiszélesedő téren fehér falú, csupa-üveg épület kápráztatja a szemet, Augustus békeoltárának, az Ara pacis Augustae-nek emelt "védőpavilon". Hatalmas, futurisztikus épület, engem leginkább egy monumentális, procc nyilvános vécére emlékeztet, pedig csak később tudom meg, hogy Mussolini Béni forszírozta ide. (Az én jó nyelvhelyességi programom azt az elgondolkodtató javaslatot vetette most föl, Mussolinit javítanám ki Muslincaira vagy Kussolnira :-) ) Egy csomó házat lebontatott a környéken, hogy elég tágas legyen az imperátor béke-oltára számára a hely, és ezért, az esetet kompenzálandó, hatvanegynéhány évvel később egy menő, német származású zsidó építész, bizonyos Richard Maier kapta feladatul az ókori műemlék méltó védelmét. Ara pacis ide, politikai végrendelet oda, nincs igazán kedvünk belemenni.
Főleg, hogy egy ideje valami izgi, fura játék részesei vagyunk, amibe akaratlanul csöppentünk. A járdát a fűtől elválasztó kis, négyzet alapú oszlopok tetején rejtélyes tárgyakra figyelünk fel, mindegyik elgondolkodtató és vicces. Ides! - kiabáljuk egymásnak lelkesen, ahogy egymást megelőzve sietünk a következő oszlop tetején szerénykedő kiállítási darabkához. A 
következő helyen egy fénykép, egy kabátos urat ábrázol, amint egy kerekes bevásárlókocsira támaszkodva, épp buszra vár. A kép címe: Duplicato. És ebben a pillanatban meglátom őt - élőben! Ugyanaz a figura, ugyanabban a pózban, kabátban, kerekes bevásárlókocsival... elnevetem magam, erre ő is. Hál"isten, nem ilyen pózbamerevedő művész, odalépünk hozzá, mire egy maga által készített jegyet kapunk tőle, ami jogosulttá teszi, amit eddig "feketén" végeztünk: utcai kiállítása megtekintését. 
Kiderül, hogy Faustónak hívják, és a műveiből az is, nagyon eredeti, a világot különös skurcból figyelő ember. Sebtiben egy képeslapot is rajzol nekünk. Mivel ő maga is szerves része a művészetének, hagyjuk dolgozni, és tovább sétálunk. Az oszlopsor vége felé szerény kartondobozkából készült persely. Sajna, nincs annyi pénzünk, amennyit szívem szerint beledobálnék!
Capitolio
Reggel a szokott útvonalunkon 
indulunk el. Szemerkél az eső, ezért mára fedett programot
tervezünk, így a hétfőn (zárva) kudarcba fulladt kapitóliumi múzeumlátogatást pótoljuk.
A ruhatárban leadjuk a táskánkat, és mehetünk.
Először a Palazzo dei Conservatorit nézzük meg. Nagy, kazettás meg freskós termek, etruszkok, Romulus és Remus, Augustus felújított lovasszobra, amit Michelangelo helyezett el úgy a téren, hogy a tekintetek felé irányuljanak, egy Jupiter templom romjai az i.e 6 századból, görög vázák... a képtárban Caravaggio (pl. Szent János megkereszteli Jézust), Veronese, Tiziano, Van Dyke és Tintoretto képeket látunk.
A föld alatt átmegyünk a Palazzo Nuovoba, a kettő között lenézünk a Forum Romanumra, mostmár egészen más szemmel. Minden nagyon ismerős. Megérkezvén, az egyiptomi terembe botlunk. Kérdésünkre, hol a bejárata, azt a meglepő választ kapjuk, hogy sehol. Nem lehet bemenni. Majmok meg egy kis szfinx hevernek odabent.
A másik palotában rengeteg szobor, cézárok, filozófusok és különböző
mitológiai személyek mell- és egyéb szobrai, a vörös faun és a haldokló gall
pl, meg, kedvemre valóan, sok oroszlán és kutya, sokat fényképezek belőlük.
Amikor visszamegyünk a Palazzo Conservatori-ba a leadott táskánkért, az
udvarban még hatalmas végtagokat fedeztünk föl.
A ruhatárban visszakérem a táskánkból kiesett borostyán-bogyókat és indákat is, amiket - a kirándulás emlékeként - otthon szeretnék fölnevelni. A két marcona ruhatáros - tagbaszakadt fiatalemberek - buzgón keresgélik a pulton és alatta, majd egy hátsó polcon megtalálják. Mindenütt boldogság.
Gyalog indulunk el a Via del Corsón, azzal a szándékkal, hogy meg
sem állunk a Piazza del Popolóig. Így is történik. Néha benézünk egy-egy boltba,
és a közepe tájékán beülünk ebédelni egy helyre. Én finomat kapok, D
viszont rosszul van a saját kajájától, mert - ezt nézik ki belőle - egy jó kis véres marhaszeletet hoztak neki.
Az eső egyre jobban esik, a Piazza del Popolón már zuhog. Várunk a Santa
Maria dei Miracoli fedett bejárata alatt, ami zárva van - bizonyos templomok itt 3-kor nyitnak -, de aztán fölfedezzük,
hogy ott a közelben a Santa Maria del Popolo, átmegyünk hát, és megnézzük a
benne lévő Caravaggiókat, Szent Pál megtérését meg Szt. Péter megfeszítését. Hű.
Mire kijövünk, már süt a nap. Átmegyünk a Miracoliba, ami addigra kinyit. Ez is szép. A homlokzaton hatalmas betűkkel a szokásos latin felirat. Azzal szórakoztatom kedvesemet, hogy a felirat jelentése : Hier spricht man deutsch. Szórakozik. )
Útközben, a Via de Ripettán találkozunk Faustóval, aki utcai művész, és akiről külön írok majd.
Francia Szent Lajos terén, a San Luigi dei Francesi templomban újabb
Caravaggiót találunk, a San Matteo elhívatását v. megszólíttatását.
Nagyon jó kép, nagyon örülünk, hogy megtaláltuk.
A már bevált helyünkön, a Campo de' Fiorin veszünk sajtot, bort, tejet, a
pékségben kenyeret, és jó fáradtan hazatérünk. Azt kívánom, sose legyen senkinek rosszabb vacsorája!
arany
Jellemző, hogy ha csak úgy, csavarogni indul az ember, akkor is mindenféle érdekes dologba ütközik. A Colosseum árnyékában, egy kis udvaron szerényen meghúzódva, múzeumfélére bukkanunk, ahol remek makettek és 3D-s komputerprogramok segítenek megtekintenem, amit elképzelnem olyan nehéz volt a Fórumon:milyen is lehetett itt az élet hajdanán, hol álltak a paloták, hogy helyezkedtek el a fórumok, a templomok... nagyon izgalmas, de viszonylag gyorsan áttekinthető kiállítás. Veszünk egy kis leporellós könyvecskét, amivel otthon is eljátszadozhatunk, mindössze egy lapozással felidézhető az egykori és mai állapotok közti különbség.
Rövid séta után, a Colosseumnál balra fordulunk, 
amikor a lombok között váratlanul kis táblára figyelünk fel : Domus Aurea. Aranyház. Kalandra csábító név, elindulunk a parkban. Az útikönyvből hamar megtudjuk, hogy az építmény Nero gigantomániáját volt hivatott kielégíteni. Hatalmas palota-komplexum, ami a Fórumra nyílt, több hektáros kert, szabadon mászkáló vadállatokkal, a Colosseum helyén mesterséges tó, ahol tengeri csatát is lehetett játszani, és rengeteg műkincs segítette a cézárt, hogy úgy érezhesse, na, végre emberi körülmények között lakhat. Ez a fényűzés azonban már a rómaiaknak is sok volt, a zsarnok halála után az épületeket lerombolták, a területet, a tóval együtt feltöltötték, ennek a helyén épült meg a híres amfiteátrum, és thermákat, meleg vizű fürdőket építettek rá, hogy még az emlékét is eltöröljék.
A hatalmas területen elszórtan ilyen-olyan állapotban lévő romok között gyerekek játszanak, a homokozó gyanúsan úgy fest, mintha medence lett volna egykor. Néhány mogorva egybefüggő épület-rom vadhálóval van elkerítve,
felirat sehol, úgy érzékeljük, még tart az emlékek sóval behintése. 
Aktatáskás férfiak sietnek, biciklisták kerekeznek el mellettünk. Egy süldő masztiff-kölyökkel többször összefutunk, óriási mancsain viháncolva tapicskol a füvön. A bőre viccesen harmonikázva csúszkál rajta, és még nem mondható igazán szófogadónak.
Egyszercsak kis kertész-lak féleségbe ütközünk. Romantikus téglaépület, vadregényes, árnyas kerttel, roskatag erkéllyel, a kertben talicska és kerékpár maradványai. Ki tudja, milyen régóta lakatlan, és számomra legalább olyan érdekes, mint a többi elhagyott épület. A parkban rohangászó iskolásoktól kedvet kapva, mi is meguzsonnázu
nk, aztán elindulunk, hogy megkeressük Michelangelo Mózesét.
A térkép és némi kérdezősködés segítségével viszonylag hamar megtaláljuk a San Pietro di Vincolit. Amit senki sem mondott, az útikönyvünk sem, a templomot zárva találjuk, csak 3-kor nyit. A környéken feltűnően sok a fiatal, hamar meg is találjuk az okát, egy szép, nagy épületet, ami a helyi egyetem természettudományi karának, különösen a kémiai tudományoknak ad otthont. Jobb dolgunk nem lévén, felvesszük a ritmust, sétálgatunk, benézünk egy kis műszaki boltba, egy könyvesboltba, majd beülünk - pontosabban ki - egy kis trattoriába, amit zsúfolásig megtöltenek a diákok. Jobb ízű az étel, ha mindnyájan esznek, mi is rendelünk. Elképesztő, hogy ilyen kis helyen ennyien elférünk. Ők főleg szendvicset és sört fogyasztanak, mi megrendeljük a szokásos ebédünket, D kivételesen sört is iszik, én maradok a bornál. Vidám verebek csiripelnek körülöttünk, egyáltalán nem szívbajosak, a tányérunkra is felszállnak, ha hagyjuk. Egy sánta galamb is megjelenik, errefelé biztos nem jár a g
alambok pedikűröse. Kaja persze neki is jut. Visszasétálunk a templomhoz, ahol Mózes már vár minket. Szerényen
üldögél az egyik sarokban, a homályban. Sem dühöt, sem mérgelődést nem
látok az arcán, a fején - egy félreértés örök mementója - szarvakat,
igen. Közel menni nem szabad, de monumentalitása okán nem is jó, a
kordon a legjobb látótávolságot is jelzi. Az első áhítat dermedtségét
leküzdve vadul fényképezni kezdünk, de mind életlen, sötét van idebent.
Ám egyszerre csak kigyúlnak a fények, és teljes pompájában feltárul a
mű - kiderül, hogy némi eurók bedobálásával fel lehet kapcsolni a
szobrot megvilágító lámpákat. Innentől nemes versengésbe kezdünk tízen,
akik épp itt vagyunk, a cél a folyamatos világosság. Még teszünk egy
udvariassági kört a templom többi részében, és ekképp feltöltekezve,
távozunk.
Innen a Santa Maria Maggioréba visz az utunk. Hatalmas bazilika, állítólag Liberius pápát álmában (a pápáéban) maga Mária szólította föl, hogy ahol másnap havat talál, oda emeljen templomot. Ez azért volt kunszt, mert épp augusztus volt. Mit ad Isten, tényleg esett a hó másnap, és a pápa szót fogadott. A friss hóba rajzolta bele pásztorbotjával a templom alaprajzát, ezt az eseményt mozaik örökíti meg a bazilika bejáratánál.
Fontos egyházi épület, többek közt pápák nyughelye, V. Sixtus miatt pl. Capella Sistinája is van, meg aranyozott, kazettás mennyezete, és üveg mögött fekvő, halott, bebalzsamozott pápái. Valahányadik Pius nagyon kicsire töpörödött, és valami kegyeleti ruhadarab van előtte - D szerint ez fogta föl, ami kifolyt belőle új korában.
A bazilika a 18. századi nagy városfejlesztések idején új homlokzatot kapott, akkoriban, amikor a Sant Ignazio előtti tér kialakult. Ezt a szellemi csapásirányt követve, elmesélem egy római zenei élményünket.
Nagy lelkesedés, készülődés: a Sant Ignazióba egy amerikai egyházi kórus fellépését hirdették meg. D egy kicsit aludt is délután, hogy frissebb legyen, aztán szépen kiöltözve, indulás, én már kicsit izgulok, lesz-e helyünk. A templomban még csak lézengenek. Egy távolkeleti pár ül mögénk (mér, amikor annyi hely van még?!), a pasas egész idő alatt az orrát szívogatja. Váratlanul megtelik a nagy hajó, a kórust sok rokon kísérte el. D kicsit gyanakodva figyeli a kicsi és amatőr szintetizátort. Az olasz és nagyon bandzsa műsorközlő elmondja az egész havi koncertprogramot, és végre kezdenek. Rémes. A csemballó-hangszínre állított szintetizátor gerjed, és a játékos bal keze nemigen tudja, mit csinál a jobb. A fuvolista hamis, de mindez piskóta a kórushoz képest. Gyengén, de hamisan szólnak, már a második szám után a kijáratot kezdjük méregetni. A közönség udvariasan tapsol, mi udvariasan szenvedünk. De mindennek van határa, egyszercsak úgy döntünk, elég a kultúrából - meglépünk.
Hazafelé még elsétálunk az esti Trevi kúthoz, és a kivilágított ablakok mögött látszó mennyezeti stukkókban, ősrégi gerendákban, freskókban gyönyörködünk. Kicsit hűvös, de szép este volt.
kedves boltok
Amíg az ember csak vágyakozik Rómába, azt képzeli, a város telis-tele van régi palotákban kialakított, elegáns áruházakkal, vagy modern építésű, kevésbé drágákkal, ahol a gyanútlan vásárlónak csak úgy zuhognak a nyakába a jobbnál jobb cuccok, mint egy mesebeli, Disney Shopping City Südben, ahol minden divatosabb, szebb, jobb anyagú, mint máshol, és persze olcsóbb, hiszen mégiscsak - olasz, és hol legyen az olasz cucc olcsó, ha nem itt? Nos, ezzel az elvárással nekivágva, csak csalódhatunk. Nagy áruházat egyet találunk, a Via del Tritonén lévő Renascente azonban sokban különbözik a centrum áruházakon edzett lelkünkben élő képtől. Leginkább a méltatlanul bezárt Divatcsarnokra emlékeztet, csak nem olyan szép, régi az épülete. Itt is külön emeleten kínálják a nőknek ill. a férfiaknak szánt holmit, és nemek szerinti a kiszolgálás: vékony, agyonsminkelt eladónők a nőknek, hivatalnok-külsejű, jól fésült fiatalemberek a fiúknak. Kellemes illat, halk zene. A választék első blikkre gazdag, másodikra nem, az árak első blikkre magasak, másodikra is. Harmadikra talán még magasabbak. Nincs is zsúfolásig tele, főleg orosz szót hallani, nagy csoportokban, sok feliratos, elegáns papírtáskától dudorodva jönnek-mennek az emeleteket összekötő mozgólépcsőn. Akció is van, rózsaszín, narancssárga és arany retikülöket, táskákat és parfümöket lehet - mihez képest? - akciós áron megvenni. Ilyesmire nem gerjedek, inkább a fiúk emeletén bóklászok. Minden épp csak kis híján jó - egy szegély, egy gallér, eggyel több szín rontja az összhatást - , és minden épp csak kicsit kisebb, mint kéne.
A Via del Tritone olyasmi, mint a Rákóczi út, csak itt még jár a villamos, forgalmas, zajos, sok az üzlet és a kajálda. Nagyjából olyan szép is. Az üzletek nagyon sokfélék. Akad szolidan elegáns, süppedő szőnyeges-halk zenés cipőbolt, kényelmes kanapékkal - érezni, hogy a skárpik hazájában törődnek a vevők kényelmével, és nem csúfoskodnak azokkal a rémes műanyaghokedlikkal -, az olcsó, műszálas cuccok tiniknek üzletek ezer változata, néhány Benetton, és, ha nem is olyan sok, mint otthon, de a kelleténél több kínai...
A mellékutcákban, a turisták által sűrűbben felkeresett helyeken sálak és hozzájuk való kesztyűk, esernyők pompáznak ezer színben, pulóverek és ingek, nyakkendők - itt nem lila dalra kelnek, az nem akkora kunszt. Mindenhol vannak bodegák, amelyekben térképeket, újságot, virágot, dohányt árulnak, ezeket a kis boltokat imádom. Itthon utoljára gimis koromban jártam olyan apró, sötét és sejtelmes trafikban, amilyen itt szinte mindegyik. A finom illat, a felhajtható pult, a cipőtalpak alatt diszkréten reccsenő faburkolat, az ezerféle, egzotikus rajzú pipadohányos zacskó, a cukorkák, rágógumik látványa olyan gyorsan röpít vissza a múltba, hogy elszédülni sincs idő. Legszívesebben órákig ácsorognék itt, de a tulajok/eladók nem túl k
edvesek. Többnyire ketten vannak, és, bár gyorsan kiszolgálják a vevőt, mintha folyton egymással lennének elfoglalva. Akármelyik boltba megyünk is be, valahogy mindenütt ugyanannak a párbeszédnek valamelyik mondatába csöppenünk bele. Van egy csomó csiribiri-bolt, némelyikben százezer óra kakukkol, lüktet, kalapál a falon, mintha Gepetto már megőrült és ide szabadult volna be, csodálom, hogy nem bolondultak még meg az alkalmazottak, és van olyan is, ahol Pinokkiót árusítanak, minden méretben és mennyiségben. Hamar kitapasztaljuk, miről lehet már messziről felismerni a kínai árut, és miről a valóban régi, kézműves portékát előállító műhelyeket. Ez utóbbiak fantasztikusak, és mint Velencében, látszólag itt sem titkolóznak a mesterek - az utca felé nyitott portálok, hatalmas üvegablakok, látszólag mit sem törődve a járókelőkkel, egész nap nyugisan, kényelmesen és serényen, szó szerint a kirakatban dolgoznak a mesterek, legyen bármi is tevékenységük tárgya. Kedvenceim az antikvárius restaurátorok és a papírboltocskák, ez utóbbiakban a merítéstől a könyvkötésig, képeslap, naptár,- falikép- és csomagolópapír 
előállításig mindenfélével foglalkoznak. Többségükben jó fejek, nem sürgetik a betévedőt, szerintem nagyonis tudják, milyen izgalmas alkotás közben megfigyelni őket. Nagyon szeretem a porcelán-boltokat, sok a régiség, és a tényleg gyönyörű étkészletek mögött gyakran több évszázados múltú családok története vonul el a képzeletemben. Mázlim is van, közeledik a húsvét, a készülődés már mindenhol megkezdődött, sok a nyulas-tyúkos tojásos, mesebeli ajtó-, lakás- és asztali dísz. Nagy gyönyörűségemre vannak a falikárpitokat és szőnyegeket árusító üzletek, ezekben - vajh miért? - szinte sosincs vevő. A budapestihez képest nagyon sok az aukciós ház és galéria, mondhatom, izgalmas kínálattal: az ékszerektől a festményekig, a kisplasztikáktól az iparművészeti tárgyakig mindenben lendület, frissesség és fantázia - nem először ugyan, de ilyenkor nagyon szeretnék 
gazdag lenni.
És akkor a megérdemeltnél kevesebb szó esett még az élelmiszert árusító helyekről. A piacról, a kávézókról, pizzériákról, ristorantékról már szóltam, de emlékezzünk meg itt a fornókról, a pékségekről, a kis vegyesboltokról, a cukrászdákról - megannyi hasat- és szívet melengető, kedves hely.
A fagyizók télen is teljes gőzzel üzemelnek, és, ami a választékot illeti, nem nagyon lehet tévedni, nem csoda, hogy a légiósok is be-betérnek...
Szellemi táplálék tekintetében mintha mi állnánk jobban, mintha kevesebb volna a könyvesbolt, igaz, azok hatalmasak, széles választékkal. Cédében viszont ők a jobbak. A nagy, olykor több szintes üzletekben minden van (szinte elsőre sikerül megvennünk egy otthon tizenkét éve keresett ritkaságot), és minden, ami olasz: itt is feltűnő a saját zene favorizálása, amit a magyar boltokról nem nagyon lehet elmondani. A lelki épülést szolgáló kegytárgy-boltokban a Bibliától a karingig minden van, az egyikben magát II. János Pált is megveheti a buzgó hívő.
Ám amiért az egészet imádom, az állatokkal való viszony.(Ami, mint tudjuk, hű tükre az emberekkel valónak). Ahogy Velencében, itt is egyfolytában lelkendezem, amiért soha, egyszer sem (!) tapasztaljuk, hogy bárkinek baja volna a város kutyáival, macskáival (utóbbiak kedvéért később teszünk egy kis kitérőt). Kutyával mindenhová be lehet menni, senki nem pampog, utálatoskodik, sőt. Egy motorbicikli-szalonban azt látjuk, hogy olyan igazi olaszos, vehemens jókedvvel fogadják a férfit, aki simaszőrű foxijával lép be az üzletbe. A kutyus mindenkihez odaszalad, a farka olyan sebesen jár, hogy úgy látszik, mintha több lenne belőle. Majd pörögni kezd a saját tengelye körül, viháncolva a levegőbe veti magát, legalább másfél méterre felugrik. A szőrös, nagydarab pasik hihetetlenül jól mulatnak. Észrevesszük, hogy felváltva "jelelnek" az állatnak, aki mindent ért - kézmozdulatra pörög, egy másikra ugrik, majd el- és visszaszalad - a társaság remekül szórakozik. Orrunkat a kirakathoz nyomva, mi is.
Via Giulia
Megérkezni a Via Giuliára az egyik legnagyszerűbb érzés a világon. Itt valahogy egyetlen pontba sűrűsödik egy csomó dolog, ami jó: közel a folyó, süt a nap, a macskakövek szikráznak, az ablakokban futónövények virágoznak, az erkélyekre kitett dézsákban citrom érik, a szellő kávéillatot hoz. Jó, jó, tudom, hogy közben persze Róma egyik legöregebb utcája ez, de mi nem(csak) ezért szeretjük. Fürge autók, robogók és ráérősebb gyalogosok kerülgetik az embert. Az utca bejáratánál rondácska, háromszög alakú tér, legfeltűnőbb boltja talán használt elektrotechnikai cikkeket árusít, de van itt méregdrága szaniterbolt is. Ahogy befordulunk, egy pillanatra árnyékba kerülünk, kell egy pár másodperc, amíg az ember szeme hozzászokik. A hangfüggönyből dallamos, vidám beszéd- és nevetés hangja lóg ki, mintha sétálóutcában járnánk. A fejünk fölött kecses híd köti össze az utca két oldalát, róla sűrű repkény lóg alá, most inkább csak az indák. A hidat maga Michelangelo tervezte, állítólag a Farnese palotát - ami, meglepő módon, a Piazza Farnesen áll, de hátsó traktusa ide nyúlik, és kedvesem szerint egykor a Farnehezek otthona volt -, kötötte volna össze a család nyaralójával, a Tevere túlpartján álló (titkos kedvencem!) Palazzo Farnesinával. A nagyszabású terv költségvetéséből végül csak erre a kis szakaszra futotta.
Az utca számozása is meglehetősen archaikus, az egyes szám nagyjából az utca közepe táján van. Ez a házszám pedig fontos, itt található ugyanis a Római Magyar Akadémia épülete. A Palazzo Falconieri az egyik legszebb palota, eleganciáját még az épp javában folyó felújítási munkálatok sem tudják megtépázni. Nyugalmat sugalló, vastag, zöld kapuja mögött kecses udvar, vízköpővel és pajzán angyalszobrocskákkal, apró kavicsos s
étányára izgalmas árnyékokat vetnek a kertben magasodó bokrok és fák. Balra portásfülke, nagyon kedves emberekkel, átellenben egymásba nyíló szobák sora, itt többnyire képzőművészeti kiállítások vannak. Egy üvegajtó mögött klasszikus, széles lépcsőház nyílik, a felfelén kívül itt megint kifelé is mehetünk: egy újabb üvegajtó újabb belső udvarra visz. Ez már egy kicsit rondább, itt autók parkolnak, és valami titkos kifőzde, konyha (sosem tudjuk meg) miatt állandó a kajaszag.
Az utcában több palota áll, sok a templom, különböző felekezetek kisebb-nagyobb gyülekezőhelyei. Szinte állandó a harangszó, némelyik mélyen kondul, a másik szépen bong, a többség vidáman csilingel. Az időt mondják, vagy misére hívnak, sokan vannak, és mindig hallani őket, mintha a húsvéti harangok elfelejtettek volna hazamenni :-) Több apró boltocska, néhány kis szendvicsező, kávézó is akad, az utca méretei miatt állandó aggodalommal tölt el a kiülős helyek látványa. Egy éttermet is látunk, de amikor arra járunk, sosincs nyitva. Az utca vége felé, diszkréten álldogál a St. George nevű ötcsillagos szálloda, na itt egy pillanatra megcsap minket annak a lehelete, milyen drága környéken járunk. A közeli kis téren, ahová az utcából kiérünk, valószínűleg nem a szállóvendégek kedvéért épült Interspar, s ahogy az Itáliában szinte természetes, szinte egyedüli vásárlók vagyunk benne. Mi is csak azért, mert még nem ismerjük a környék pékségeit, sajtboltjait - és amint ez megtörténik, hűtlenné válunk mi is.
No igen, a kis boltok... mmm... legközelebb róluk mesélek nektek, gyerekek.
campo
A lakók bemutatásakor írtam már a Campo de' Fioriról, de nem lehet eleget beszélni róla, hiszen jövet-menet, folyton itt kötünk ki. Itt van az összes fontos kis bolt, a trafikocska, ahol busz-
jegyet vehetünk, a 451 fok Fahrenheit könyvesbolt, a térképes-képeslapos újságos bodega, a pékség, ahol a második naptól törzsvendégek vagyunk - az olívás kenyér a kedvencem - , s ahol a pénztárpult üveglapja alatt, a sok-sok papírpénz között régi, zöld tizes, kék huszas, bordó száz forintos is lapul. Vagy a csemegebolt, ahol sonkát, sajtot és bort szoktunk vásárolni, és ahol megtudjuk, hogy a pulykasonka nem sonka, a prosciutto megnevezés csak a malacok megfelelő testrészének dukál. Mint a piacokon általában, itt is a zöldség-gyümölcs árusoké a főszerep, de pazar a tengeri herkentyű- és hal, valamint a fűszerkínálat. Akad egy húst árusító lakókocsi is, na, ez, mondjuk nem csábít vásárlásra. Rengeteg a kiülős trattoria, ristorante, pizzeria, teljesen körbefogják a piacteret - drágák, jók, olcsóbbak és szerények; mindenkire gondoltak.
A sokarcú tömeg folyton változik, ám olykor már felbukkan egy-egy ismerős arc: a nagyhangú, nagyröhögésű férfitársaság, központjában egy szőrös, ápolatlan, fogatlan férfiú, rühes, ápolatlan és fogatlan, de nagyon játékos kutyájával, aki boldogan rohangál minden erre járó kutyával, a kövér és szinte örökké részeg hajléktalan nő, rövid, festett szőke haja és tiritarka, nagyszoknyás öltözéke a környék mindig más utcasarkán akad a szemünkbe.
A valaha komor hangulatot - hisz mégiscsak vesztőhely volt egykor - az itt megégetett Giordano Bruno a mi Anonymusunkéhoz hasonló csuklyás alakja hivatott felidézni, mérsékelt sikerrel. Piac idején szinte észre sem venni, magányosan ácsorgó alakja elvész a portéka fölé kifeszített fehér ernyők sokaságában, fejébe húzott kapucnija amúgy a minden piacot ellepő, itt is szép számban jelen lévő galambok és sirályok kedvelt pihenőhelye. Amint vége a vásárnak, szorgalmas takarítás kezdődik körülötte. A nagyobb dobozokat, zsákokat egy kukásautóba dobálják, míg egy kecses járgány szorgosan sepregetve rója a szobor körül az egyre szűkülő köröket. Ügyesen, pontosan dolgozik, csak egy kicsit büdös - nincs tekintettel a közelgő ebédidőt jelző, egyre nagyobb számban a kis asztalok köré telepedő vendégekre.
Bizonyos helyek kedveltebbek a többinél, ennek okát inkább csak sejtjük, nem tapasztalunk kiugró különbségeket. A kávé mindenhol isteni. A fagyi nehezebb ügy, azért mindig menni kell egy kicsit, de ez nem is baj, így, ebéd után.
Este mindenhol sokan bizseregnek, az éttermek, kávézók teraszai dugig teleszaladnak, hőfúvásos ventillátorokkal, kandelábereknek álcázott, fáklyaszerű izékkel melegítik őket. Csivitelés, nevetés, sietős pincérek.
A hely szellemének megfelelően a virágosok még nyitva vannak, és sok a vásárló. A szökőkút kávájára telepedve nyalom a fagyim, amíg D, kihasználva az utolsó szép fényeket, a teret filmezi. Két lépésre tőlem egy srác üldögél, kezében piros rózsa. Az első gombócom vége felé tartok, amikor feláll, és nyugtalanul pár lépést tesz. Én, nyakig az élvezetekbe merülte, átszellemülten eszem a fagyim, szemem a hullámzó tömegen. A tölcsér csücskét a számba tolva felállok, és leporolom a nadrágom. Az iménti fiú sehol, a kút vizében lágyan ringatózik a szép, vörös szirmú virág.
Angyalvár, sose felejts el engem
Az Angyalvárat régóta kóstolgatjuk már, el-elsétálunk előtte, mellette, ártatlan arckifejezéssel sütkérezünk a Tevere partján. Vágyakozunk és várunk. Kedvesemet a valószínűleg pazar panoráma, engem Szent Mihály arkangyal közelsége izgat.Egy verőfényes vasárnapon aztán rászánjuk magunkat a látogatásra.
A környéken sok ember mozog, zászlók alatt nagy csoportok hömpölyögnek, vezetőik átszellemülten nyüzsögnek körülöttük. Valami készülő turista-attrakcióra gyanakszunk.
Viszonylag könnyedén túljutunk a jegyvásárláson, majd elnyel minket egy hatalmas, homályos kapualj, mögötte olyan sötétség tátong, hogy nem sejtjük, mire vállalkozunk. Odabent annyit tekergünk a vár méreteihez képest szűk, korhű lépcsőház-folyosón, hogy csaknem elhatalmasodik rajtam a klausztrofóbiám. Lépcsőfokok nincsenek, az emelkedő úton a geometrikus mintázatban elhelyezett téglák segítik a lábat a kapaszkodásban.
Egy kis udvarra jutunk, és rögtön Szent Mihály arkangyalba ütközünk. A pihenő angyal mosolygós alakja kicsi, de szép. A terecskét átlósan éles fény szeli ketté, az árnyékos oldal csaknem fekete- Átkelve rajta, már kellemes szobákon át haladunk, mindenfelé súlyos, vastag gazdagság. Különböző pápák lakosztályaiban, termeiben járunk, bár a többségük zárva van a látogatók elől. Megnézzük VI. Pál, III. Pius erkélyét, de tkp. mindenkinek volt loggiája, aki egy kicsit adott magára. A loggiákról nyíló látvány káprázatos: a blogom elején látható emblematikus fotó Gyula erkélyéről készült.
A különös szoba-labirintusból keskeny lépcső vezet ki a tetőre.
Itt áll teljes szépségében Szent Mihály. Körülötte a korai tavasznak örvendező turisták, mögötte, az egyik ovális ablakban galamb üldögél. Mosolyogva fényképezzük magunkat és egymást, ez a másik hely, ahol viszontszolgálatos fotózkodás zajlik. Idefent kiderül az is, mi az a csoportos-zászlós mászkálás alant: buli van a Vatikánban! A Szent Péter téren szabad szemmel láthatóan nagy a tömeg, épp Ratzinger beszél a hívekhez, minden szavát halljuk, ami pont itt keveredik össze az előttünk ideiglenesen kialakított, Tevere-parti műjégpályán korizók kedvéért bömbölő olasz diszkózenével.
A galambot mindez egyáltalán nem zavarja, néha megmozgatja a lábait, amúgy érdeklődve figyeli a tőle fél méterre mászkáló népeket.
Most a külső részekkel ismerkedünk. A vár külső folyosói bástyákat kötnek össze. Az irtózatos vastagságú falakban olykor pirinyó szobák, ma többnyire irodaként működnek, az ablakon belesve számítógépeket, nyomtatókat, kávéfőző gépeket látni. Beleütközünk nagyobb épület-részekbe is, mintha ma is szálláslehetőségük lenne itt a kiváltságosoknak... Az egyik monumentális gangon egy kis kávézót is találunk.
A bástyákhoz tartozó udvarokon szépen faragott kőgolyóbisok halma emlékeztet a vár védelmi funkciójára. Romantikus kis udvarokon hatalmas agyag-kaspókban citrom, narancs terem, váratlanul egy kis fegyverkovács műhelybe is beleshetünk.
Alattunk a parkban kutyák játszanak, meg gyerekek. Meg gyerekek, kutyákkal. Ki-kitakarják őket a hatalmas píneák, amelyek lágyan ingatják alattunk nagy busa fejüket.
Az Angyalvárból kijőve kisétálunk a Szent Péter
térre, a székesegyházhoz. Még áll a Vatikán karácsonyfája és a
betlehem. Elég nagy tömeg kanyarog a múzeumok felé, de reméljük,
hétköznap kevesebben lesznek. Mindenfelé hotdogot és bibitét árulnak, szinte
látjuk, amint a buli után Benedek és társai lecsapnak egy jó kis szendvicsre.
Minden nagyon messze van, mert minden gigantikus méretű, úgy érzem magam,
mintha Berlinben járnék. 
Visszasétálunk, és tőlünk szokatlan módon, hamar beülünk egy étterembe, ami
elég közel van a hídhoz, meg a Via Giuliához is. Olyasmit eszünk,
mint tegnap, kedvesem egy capricciosa pizzát, én csirkét krumplival, és salátát
meg a szokott pohárka vörösbort kérjük. (Kicsit be is csípünk) Aztán elsétálunk,
hogy urasan együnk egy sütit meg kávét, de a vége egy fagyi a Campo de'
Fiorinál. Ahogy minden út Rómába, Rómán belül minden a Campóhoz vezet.
tévé
A városi élethez szervesen hozzátartozik a tévézés. Reggel, este nézzük is szorgalmasan, és bár én keveset értek belőle, szórakoztatónak találom.
A legfontosabbat mindjárt itt az elején szükséges elmondanom: nyilvános helyen nem látunk sehol bekapcsolt készüléket. Talán rádiót sem hallani. Ott beszélgetni kell. Sokan olvasnak újságot, sokkal többen, mint nálunk, de azonnal félreteszik, ha valaki leül az asztalukhoz.
A helyi élet megismeréséhez nélkülözhetetlen a televízió. Persze, mi főleg a hírek miatt kapcsoljuk be, ugye. Izgalmas, hogy minden fontos dolog ott történik, amerre mi is járunk, úgy látszik, Róma is csak egy nagy falu. Politikusok hadarnak, gesztikulálnak, a körülöttük állók néha bekiabálnak, vakuk villannak. Nem kell tolmács, értek mindent. Épp lemond a kormány. A belföldi tudósítások vezető híre napokig egy pár éves, eltűnt kislányról szól, még ott létünk alatt láthatjuk azt is, amint anyukája szótlanul, sápadtan lépeget a carabinierik között. A vágóképekben elhanyagolt kert, sarkában árva mackó. Hitetlenkedő szomszédok. Sok a színes, kulturális eseményekről szóló beszámoló, mozi, színház, zene, valahogy nem olyan procc, unalmas és sznob, mint otthon, az embernek tényleg kedve kerekedik részt venni benne. Kedvencem az időjárás-jelentés. Nemcsak azért, mert fontos tudnunk, mit célozzunk meg másnap, hanem mert egy szép egyenruhába öltözött hajóskapitány mesél arról, mire számíthatunk. A rajzos ábrák érthetőek, és előrejelzést adnak az összes régióban meg a nagyobb városokban várható időjárásról. Bírom. (Amikor még volt, kedvenc éjjeli-hajnali műsorom a Wetterpanorama volt, egy afféle webkamerás élő közvetítés az osztrák-német-olasz Alpokban várható helyzetről. Különösen a 100%-os páratartalom tetszett, ilyenkor szép, tejfehér lett a képernyő.)
Üde lélekkel figyelem a stúdióbeszélgetéseket, reggeli műsorokat, amiktől otthon kiver a víz. Próbálom kitalálni, ki honnan jöhetett be a stúdióba, mivel foglalkozik, milyen lehet a lakása, a családja. Irtó jó játék. Olyannyira, hogy ők is rájöttek - egy este olyan vetélkedőműsorba csöppenünk, ahol a játszótársaknak egymás öltözékéből, hajviseletéből, néhány bemutatkozó mondatából kell kitalálniuk, kinek mi a foglalkozása, kicsoda. Nem könnyű, a maga módján mindenki elegáns, jó a foga és a frizurája. A tét magas, így aztán az izgalom is. Egy másik kvízműsorban Angelo Branduardi a megfejtés, büszkék vagyunk rá, hogy mi is tudjuk.
A klipcsatornákon, a zenei műsorokban szinte kivétel nélkül olasz dalok mennek. Hát, igen. Így könnyű. Már a taxiban, amelyik a reptérről a városba vitt minket, is csak helybéli slágerek szóltak. Egy nap legalább háromszor beleütközünk a Ligabue zenekar Niente paura dalába, a harmadik naptól mi is tudjuk, hogy itt még van slágerlista, élő, hazai slágerekkel. Nekem tetszik, ahogyan az üres McDonald's melletti zsúfolt kisvendéglő látványa is - úgy látszik, különösebb óriásplakátozás, ágálás, kokárdázás nélkül is működhet a hazai dolgok preferálása, pedig itt is pénzbe kerül.
A gyerekműsorok katasztrofálisak, mintha nem is ugyanabban az országban lennénk. A zenék ízléstelenek, a műsorvezetők harsányak, a gyerekek megannyi idomított, de buta kismajom.
Nagy csinnadrattával harangozzák be az "olasz Rexet", a sármos osztrák barnát egy kicsit krumpliorrú, szőke olasz színész váltja. A kutya német marad, juhász. Mindenki borzasztóan örül, és nagyon jókedvű. (Csak itthon tudjuk meg, mennyivel gyöngébb az egész) Montalbanóról, sajna, egy szó sem esik. Hiába, Itáliában sem minden tökéletes...
főutca
A nap ferdén süti meg a járdát, apró porszemek táncolnak a levegőben. Az úttestet elválasztó keskeny földcsíkban mindenfelé virágok, főleg ciklámenek és azáleák. Nagy a forgalom, itt a gyalogosok is sokan vannak, de mindenki ráér: meg-megállnak a kibírhatatlan kíváncsiságnak engedve, hogy kedvenc lapjukból végre minden friss hírt megtudjanak, egymásba karoló idősebb párok állnak meg egy szóra régi osztálytársaikkal. Sok a kávézó, bár a többségük most üres, az ismerősök ilyenkor még csak a kapuban állnak meg beszélgetni egymással. Az utcában szinte nincs lakóház, hotelek sora húzódik végig a világ egyik leghíresebb utcájában, a Via Venetón.
Szinte tapintható a 60-as évek lendülete, a sarkig tárult világ minden öröme, utolérhetetlen és utánozhatatlan stílusa. Egyáltalán
nem lepne meg, ha találkoznánk a Maestróval színes és zajos kísérete körében, míg Marcello talán egy kávézóban, az újságja fölött figyelné a nőket, de minduntalan lelepleznék őt kedves és hangos rajongói, akik talán meg is lapogatnák szívélyességükben.
A szállodákban nagy a készülődés, nem lehet elég korán megnyitni a szezont. Mindenfelé létrát cipelő emberek, képeket, függönyöket, külső virágládákat emelgetnek, tologatnak. A kiterjedt vendégkörben sok volt a magyar is, s ha nem is az aranyló hatvanas években hagytak itt nyomot, hanem kicsit korábban, azért áhítattal nézegetjük a táblákat, hátha... itt van mindjárt az Impe
riál, itt pl. Ady lakott. Nekünk kicsit vicces az az olasz szokás, hogy a táblát konkrétan oda rakják, 
ahol az illető a legszorosabb közelségben volt a helyszínnel: Ady táblája így első emeleti szobája ablakában van, és ha nem tudjuk, mit keresünk, bizony, a magyar néplélek földre szegezett tekintetű járásával nem is vettük volna észre. Hogy maradandóbb legyen az élmény - mégiscsak költészet, meg minden -, elszavalom kedvesemnek az "Ady Bandi, mondd csak, mi nyom..." kezdetű, két soros remekművet, ami még a gimiben ragadt rám.
Egy méregdrága, közepesen szar ebéd után egy finom fagyi következik. Az utca végén tüntetőkbe botlunk, színes táblák, transzparensek, egy kis kiabálás, hangszórón ágáló szónokok. Szerencsére, nem mi vagyunk az egyetlen fagylaltos bámészkodók, bár ez a helyzet kivételesen az, amit a helybeliek élveznek jobban - hiszen mi ilyet ettünk már, és amilyen hamar csak lehet, elpárolgunk. 
a park
Megy, mendegél az ember, mint ebben a beígért mesében, mikor egyszercsak egy csudálatos helyen találja magát. A sétaút, ami egy ideje már gyanúsan fák között halad, kiszélesedik, és a térség közepén egy háromszintes, fehér épület nézi csöndesen a római háztetőket: a Casina Belvedere Pinci. A villát szűkülő, de nagyon tágas körökben sok-sok alakos szoborpark övezi. Nem Itáliában járnánk, ha nem lenne külön alléjuk a muzsikusoknak, de mindenkinek van itt mellszobra, aki számít - bár a reneszánsz gondolat jegyében főleg ókori és középkori tudósok elmélkednek a nagy platánok alatt. Mögöttük a casina kovácsoltvas kerítése, odabent épp hatalmas, dézsás növényeket cipelnek az egyenruhás kertészek. A munka nehéz, de jól ki is pihenik 
magukat közben, az első elhelyezése után lehetetlen kivárni a következőt. Mindenfelé a szolíd, de nagyon gazdag elegancia levegője lengedez, különösen a hatalmas, fehér vásznakkal óvott reggelizőteraszon látszik, milyen édes lehet itt az élet. Az épület egyébként ötcsillagos szállodaként üzemel, azon belül is államközi találkozókat, fontos politikai rendezvényeket tartanak itt. Ez sem riaszt vissza bennünket attól, hogy megfogadjuk, valamikor szállóvendégnek is eljövünk ide, és nemcsak a teraszon felszolgált espressóra vagyunk kíváncsiak; úgy érezzük, Alcsi kutyának is tetszene itt.
A kapuból induló sétaút ugyanis egyenesen a hatalmas Borghese parkba vezet. (A számítógép nyelvhelyesség-ellenőrző programja most azt javasolja, javítsam ki Borgőzösre, mert fogalma sincs, mekkora a különbség.) Mindenfelé kocogók, biciklisták, kutyák, hatalmas, pázsitos rétek, enyhe lankák, szökőkutak, itt ott, váratlanul, elrejtőzve, szobor-alakok, medencék, narancsfák, píneák, és sok pálma. Szinte fojtogatja a torkom, annyira szeretném, ha 
Alcsi itt lehetne, istenem, hogy imádná! Itt-ott néhány rejtélyes, elhagyott épület, ahol megállt az idő, és akadnak kevésbé izgalmas lakatlanok, némelyiken látszik, hogy sátoros ünnepeken rendezvényeket tartanak bennük, a faliújságok, transzparensek, gyerekrajzok maradványainak pszichedelikus látványától összeszorul a gyomrom.
A terület óriási, csaknem elfáradunk, mire a Galleria Borghese-hez érünk.Szerencsére épp lukba futunk, várnunk kell, míg a látogatók következő csoportját beengedik, és addigra összegyűjtünk annyi erőt, amennyi a teremről teremre andalgás fáradságos munkájához szükséges. A villa előtt egy középiskola diákjai csivitelnek, a fiúk ugratják a lányokat, hogy aztán behúzott nyakkal meneküljenek a hirtelen elszabaduló pofonok, fejbevágások elől - ahogy a világ más tájain, itt sem számít erőszaknak, ha az ütés nőtől származik.
Odabent rengeteg szobor, bár akadnak festmények is: sok Berninit és Caravaggiót nézünk meg, utóbbinak kedvesem szerint nagyon buci feje volt, amint egy Bacchusnak megfestett önarcképén látszik. Mindkettőnknek Bernini Dávidja tetszik a legjobban, leszámítva, hogy én, mint oly gyakran, most is inkább az épületbe vagyok belezúgva - nincs annyi életem, ahány helyen lakni szeretnék.A szép nap elégedett fáradtságával a park másik végén megyünk ki.
Ennyi márvány és olajos vászon látványát muszáj leöblítenünk valamivel, megnézzük hát a kijárattal szembeni bemutatóteremben szépen kiglancoltan feszítő Lamborghiniket, Maseratikat, Bugattikat.
Aztán lassan elindulunk, vissza, a városba. A lejtős kis utca hamarosan egy széles, forgalmas útba torkollik. Új kaland vár minket: a Via Veneto.
lépcsők
Reggeli után, ragyogó napsütésben andalgunk az Angyalvár felé, ám óriási önfegyelemről téve tanúságot, nem megyünk át a hídon, hanem a Spanyol lépcső felé vesszük az irányt. Ahogy közeledünk, egyre nő a lélekszámunk, a szökőkutat rejtő ladik (süllyedő hajó?) környékén már olyan sokan vagyunk, hogy meg kell kérnem a szerelmem, ugyan takarná már ki azt a kövérkés, rózsaszínű turistanőt, aki, nagy tehetséggel, minden irányból belelóg a képbe, amit komponálandok.
Kéz a kézben andalgunk fölfelé, sok filmben láttuk már, hogy az igazi szerelmesek így tesznek itt. Még leülhetnénk, de annál szorosabb az időbeosztásunk. Pillantásra méltatjuk a Keats-Shelley házat, hosszabban nem időzünk, mert ezen a szép napon még futólag sem akarunk a halál gondolatával foglalkozni, bár Keats igazán nagyszerű helyet választott erre. Valahol a lépcsősor közepe táján visszapillantva egy teljesen hétköznapi erkélyen akad meg a szemem, egy asztal, pár szék, a valami vázon szerényen futó borostyán nem nagyon rejti el a tekintetek elől, pedig azok vannak itt, jócskán.
Az obeliszket épp tatarozzák, de a fenti kilátás még így, a malteros vödrök árnyékában is csodás. A dómba csak én megyek be, kedvesem addig a környék festőinek alkotásait veszi szemügyre. Aztán a Via Sistina felé vesszük az irányt, hogy megkeressünk egy antikváriumot.
A feladat nem egyszerű, az utcaszámozás kiismerhetetlen. Épp most ért véget a tanítás, sok iskolás jön velünk szembe, alig férünk el a viszonylag keskeny járdán, ami itt, történetesen van, és az autók is elég sok helyet foglalnak belőlük. Egy csodaszép veteránt le is fényképezek.
Végre megtaláljuk a házat, a bolt az első emeleten van. Vera antikvárius barátnője épp nincs itt, de társa, egy magas, elegáns, idős úr, beenged minket, és átveszi a könyvet, amit Pestről hoztunk, így végre teljesítjük megbízatásunkat. Az úr megengedi, hogy kicsit körülnézzünk. Mintha valami forgatási helyszínen járnánk, valószerűtlenül korhű minden. A lakás régi, nagy és zegzugos, egy része festői homályba vész. Mindenfelé polcok, és hatalmas íróasztalok, az egyik mögé visszatelepedik házigazdánk, és látszólag ügyet sem vet ránk. Vastag, bőr kötéses, kézzel írott könyvek, nyomatok, térképek, festmények mindenfelé, és a régi, de szakszerűen tárolt könyveknek finom ó-illatuk van.Nagyon szomjas vagyok, és pisilnem is kell, de az öreg annyira alámerült valamiben, hogy egyik miatt sem merem zavarni. Halkan, sietősen elköszönünk, de egy kis csalódottság van bennem: nem ilyennek képzeltem az olasz vendégszeretetet. Igaz, nem a pasi volt a célszemély, de valamivel kedvesebb fogadtatásra számítottam.
Elsétálunk a Villa Medicihez, ami most a francia kultúrának ad otthont. Előtte szép szökőkút szökik. Belesünk a kertjébe, bukszusok szegélyezte kocsiút, valamilyen Minerva szoborban végződik. Továbbsétálunk a Borghese park felé - de ez már egy következő mese lesz, gyerekek.
Foro Romano
A városban sok a római légiós. Kicsit kövérkések, némelyik mintha kinőtte volna már a köpenyét, rövid kardjuk mint a sztaniolpapír, köpenyük viszont szép bíborszínű. A fontosabb helyeken lovaskocsik várakoznak a lustább turistákra. A lovak már most kivannak, pedig még nincs olyan dögletes meleg. Valamelyik útikönyvben olvastam, hogy nyáron, talán 35 fok fölött szabadságot kapnak, nem szabad munkába fogni őket, és ezt talán még ellenőrzik is. Most azonban csak 20 körül jár. Az égbolt ragyog, elindulunk hát a Via Sacrán a Foro Romano felé.
Kiemelten fontos turistaösvényen járunk, s ez abból is látszik, hogy itt elég sok a valamelyik egzotikus afrikai törzsbe tartozó táska-árus. Ha egyenruhás alak közeledik, hosszú karjukkal ügyesen, egyetlen mozdulattal nyalábolják fel a portékát, és szétszaladnak, mint a Ferenc körúti aluljáróban a paprika-árusok. Nem tudom eldönteni, nehezítik vagy megkönnyítik a hely szellemének átélését, mert ugyan folyton felrebbentenek a régi köveket simogató léptekkel rovó áhítatomból, de azt képzelem, ez a jelenet már kétezer éve így zajlik. Azóta annyit butult az emberiség, hogy nem vizet árulnak.
Odabent minden templomromot, oszlopot és oszlopfőt, nagyobb darab követ, de még minden köztük nyíló virágot is megnézünk. Sajna, elég rossz a tájékozódó képességem, még így, romos állapotában is képes vagyok eltévedni e hatalmas tér épületei között. Elképzelni meg egyáltalán nem tudom, milyen lehetett gyönyörű, fenséges épségében, valahogy nem működik a 3D-s programom. Hamar el is fáradok, mert azért a kísérletezést nem tudom abbahagyni.
Szomjasan, fáradtan érünk egy romantikus lépcsősor aljához, amely a Palatinához vezet.
Mindenfelé okkersárga gömböcök a sötétzöld lombban, a narancsliget minden fája termést érlel, a legerősebb illatot azonban a bosso ontja, a balatoni bukszusok mélyen bevésődött nyaralás-szagát árasztva mindenfelé. Itt már nagyobb a tér, kényelmesen bebarangoljuk, elsétálunk a Stadionig, ahol valaha atlétikai versenyek voltak. Ötven-száz méterrel előttünk egy
háromtagú társaság sétál, egyikük nagyon finom illatú pipát szív. Egy titokzatos, romantikus, fehér falú ház - körötte ciprusok - láttán játszani kezdjük a kedvenc játékunkat - milyen lenne itt lakni, miből, hogyan élnénk, és éppen mit csinálnánk ebben a pillanatban. 
Végül a Via Cerchin a hajdani kocsiversenyek színhelyére, a Circo Maximóra érünk. Igazi városligeti nyüzsgés, a srácok fociznak, a csajok csapatokban röhécselnek, sok a kocogó meg a bringás, és velük teljes összhangban sok a kutyás.Ilyenkor mindig megsajdul a szívem, mennyire élveznék a mieink is, ha itt rohangálhatnának! Hosszan csodálunk három karcsú agarat, akik szobor-mereven, moccanatlanul ülnek, amíg gazdájuk, egy középkorú nő alaposan kibeszélgeti magát egy másik gazdival. Nem rövid ideig. Le is fényképezzük őket. Lizuska jut eszembe, aki szintén óriási türelemmel viselte a Rókus téri pletykálkodásokat, ha már nagyon unta, lefeküdt a földre.
A Teatro Marcello mellett, egy kis ristorantéban estebédelünk. Amíg kihozzák a kaját, a kis terasz előtt szép számban gyülekező carabinieriket figyeljük. Motorosak. Nevetgélnek, viccelődnek egymással, és egyre többen vannak. Már megfogalmazódik bennünk a gondolat, hogy talán razziára készülnek, amikor, mintegy vezényszóra, becsődülnek kis ristoranténkba. Épp hozzák a kajánkat, ami kissé eltereli a figyelmünket, mert elég éhesek vagyunk. Mire felocsúdunk, a motorosrendőrök már kifelé özönlenek. Egyikük kezében fagylalt. Biztos egyedül nem tudta eldönteni, milyet válasszon...
Colosseo
A L' Aquila-i földrengés óta nem volt kedvem írni, és még mindig nehéz egy kicsit fölvenni a fonalat. Rómához nem illik a szomorúság. A tragédiák, az áldozatok mind csak egy régvolt színielőadás kellékei, szereplői, mintha az ember itt mindent csak valami különös szemüvegen át látna, a Földnek ebben a szegletében nem történhetnek ronda dolgok. Azzurro, tenger, kávéillat, narancsok - ebben a bűvös akváriumban a tavasz harsog, a virágok pompázatosak, az emberek vidámak. A város, mint az élet, örök.
Pedig hát, ugye, itt sem mindig, minden fenékig tejfel.
Itt van mindjárt következő sétánk színhelye, a Colosseo. Szép kedvesem szerint az emberi bunkóság legnagyobb mementója ez, ahol emberekkel ölették egymást úri kedvökben. Mi tagadás, megadták a módját.
Talán a rom épsége, az építészeti kuriozitás vagy a helyet belengő vérszag vonzása teszi, itt bizony elég nagy a tömeg. A teljes kapacitással dolgozó számtalan pénztár ellenére sem úszható meg a sorbanállás, 25 értékes percet töltünk a kasszák előtt egybefolyó, végtelen emberkígyóban, ami aztán egy látszólag érdektelen betonfolyosón át a vakító napfényre köp minket. És akkor eláll a lélegzet. Ebben a gigantikus, elliptikus beton-tortában szinte elveszünk, a méretek lenyűgözőek. Az ember azt sem tudja, mit fényképezzen: a kísértetiesen élő, ( :-) ), hatalmas színházi díszletet, vagy sajátmagát, ahogyan viselkedik benne... Szépen felismerhetőek a különböző társadalmi állású csoportoknak elkülönített helyek, tudjuk, hol ült a cézár, hová szóltak a szakmai jegyek, és hol üvöltött az ezerarcú, nem különösebben széplelkű plebs. Mivel a porondnak csak egy része fedett, gyönyörűen látszanak az odalent megépített, sokszintes folyosórendszer, a monumentális előadást kiszolgáló gépezet szerkezetének maradványai, alagutak, átjárók, rácsok, igazán nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy az ember a megpillantsa a kispadon idegesen várakozó gladiátorok sorát, akik máris izzadnak a levegőtlen, forró és szűk járatokban, szótlanul üldögélnek, nem néznek 
egymásra, csak a kint felmorajló tömeg ordítására emelik fel a fejüket. A ketreceket emelő csörlők nyikorognak, de bennük a vadak csöndesek, csak ideges horkanások, éles szisszenő hangok, döngések jelzik, amikor a szorgos kezek végül a célegyenesbe irányítják őket. Erjedő fehérje-, húgy- és szarszag terjeng, de mindenek fölött a legerősebb: az izzadtságé. A meleg idelent szinte elviselhetetlen.
A felszínen kellemes szellő hűti a levegőt és a kedélyeket. Csevegés, nevetgélés, kajaszag - a vérét csak a kiváltságos, első sorokban érezni, ha épp úgy fordul a szél. A vakító kék égbolton fehér felhők bodrozódnak, csordában és időtlenül - mint ma is. Az árnyékok élesek, a porban hatalmas oszlopfők, cikornyázott márványdarabok, köztük bundás macskák sütkéreznek. A fényképezőgépek kattogására ki sem nyitják a szemüket.
A nézőtér több szintje is körbejárható, mindenhonnan megcsodálhatjuk a gyilkolásban már akkor is olyan kedvvel alkotó fantázia remekét. És meg is tesszük, hiszen már béke van, az ember itt leginkább a monumentalitásba fárad bele. Embertársaink, akikkel itt hozott minket össze a véletlen, 21. századi módon kulturáltak és szolidárisak, mindenki szorgosan részt vesz a "szívesen lefényképezünk benneteket" nevű össznépi játékban.
Szomjasan, fáradtan, felzaklatott lélekkel érünk a kijárathoz. Még egyszer visszapillantok: a szívemnek legkedvesebb perzsa-féle keverékmacska ugyanabban a pózban alszik, lágyan emelkedő-süllyedő oldalán meg-megcsillannak a sötétszürke szőrszálak.
trakta
A szemerkélő eső elől,vagy csak megéhezve,betérünk egy-egy trattoriába, pizzeriába vagy kávézóba, egyszer még egy, a környék egyetemistái által menzának használt kis kerthelyiségbe is eljutunk. Mondhatni, végigesszük Rómát, legalább annyi fényképünk van magunkról, amint épp a fejünket tömjük, mint a város nevezetességeiről. Élvezzük az olasz konyha remekeit, még ha nem is a legkitűnőbb éttermekbe ülünk be - amúgy meg szeretünk is enni.
A kiszolgálás gyors, az agyonzsúfolt trattoriákban is hamar előkerül a pincér. A helyek többségében kedvesek, külön értékelik, hogy olaszul próbálunk kommunikálni. Persze, amikor minden kötél szakad, jön a séta a vitrinhez vagy a pulthoz, és a mutogatás. A rendelést hamar teljesítik.
Levessel csak akkor próbálkozunk, ha már nagyon eluralkodik rajtunk a "kiszáradásos" turista aggodalom, mert a tapasztalataink e téren - mondjuk ki - nem jók. Nem igazán a mi ízlésünk szerinti, a várakozásunkat többnyire alulmúló levesekhez volt szerencsénk, amik persze nem rosszak, de egyik sem valami nagy durranás. Hanem aztán jön a saláta, fantáziadús, bőséges, és mindig ránk bízzák a végső ízesítést, sózunk-e, mennyi olajat teszünk, és kérünk-e egyáltalán ecetet. Halas, húsos, tojásos, sajtos, mind finom, sok-sok zöldséggel, még azokat is nagy bizalommal falom be, amikről eddig fogalmam sem volt, milyenek lehetnek. (Cikória) Aztán a paszta érkezik, ez is rendben van, bár nem kis büszkeséggel állapítom meg, hogy az otthoni olasz tésztáim itt is megállnák a helyüket. Mindig, mindenhol iszunk a ház borából, mindig vöröset, és majdnem mindig finom ez is. Csalóka nedű - itatja magát, és könnyen a fejünkbe száll. Én, többnyire konzervatív étkezési szokásaim rabjaként, eszem valami csirkét, krumplit is. Sajna, nem 
vagyok hal-rajongó, pedig akkor bizonyára még élvezetesebb volna a kulináris túra, a tengeri herkenytűket egyenesen ki nem állhatom, így az egyébként guszta kaják nagy részében csak messziről gyönyörködöm. A pizzák, naná, hogy! kivéve a pizza romanót, ami melegszendvics, semmi extra, és bizony keserves a csalódásunk, amikor ezt még nem tudjuk. Legmegrázóbb élményünk egy kínai - olasz mélyhűtött, gyors kaják, borzalmas -, és egy turistáktól nyüzsgő, procc hely - a véres marhahússal bizonyára az ő szájuk ízét szeretnék eltalálni, a miénket, ha szabad e képzavarral élnem, mindjárt ki is ütik, ami arra a felismerésre ébreszt, hogy van összefüggés a keresett és agyonlátogatott turistás helyek meg a jó kaja között: a távolsággal fordítottan arányos. Jó az egyszerű kis kerthelyiség, amire a helybéli TTK közelében, véletlenül bukkanunk, a Vatikánban viszont szinte mindenhol csak pizzériák meg hotdog árusok vannak, így az előbbi mellett döntve, a földön ülve - párnán - falatozunk a világ minden tájáról érkezett, mindenféle korú emberekkel semmi különös, csaknem egyforma pizzákat.
Legkedvesebbek szívemnek az üresen kongó gyorséttermek. Ezt szó szerint kell érteni: nyáron biztosan tele vannak turistákkal, de a helybéliek nem teszik be a lábukat. Hát, szerintem itt kezdődik valahol a hazai dolgok védelmében való összefogás. (Ugyanezt tapasztaljuk a zenével kapcsolatban is, de erről majd később)
A desszertek, ahogy nálunk, ott sem erősségei az éttermeknek, hamar le is szokunk arról, hogy ott próbálkozzunk, ahol ebédeltünk. Megér egy kis sétát, amit az ember az ebéd után szívesen meg is tesz, hogy egy kis kávézóban vagy pékségben álljon meg a sütik kedvéért. A választék előbbiben pazar, utóbbiban szerény, de mindig találunk kedvünkre valót. Kedvenceim a túrósak - kevesen vannak - és a mandulás-bandulásak. A kávé mindenhol fenséges. Ahogy Velencében a galambok, itt a verebek csatlakoznak szívesen az asztaltársasághoz.
A második naptól vannak "törzshelyeink". A pincérek már messziről, szélesen gesztikulálva üdvözölnek minket, és olyan kedvesen invitálnak, hogy lehetetlen ellenállni - és mivel a süti, a kávé, a fagyi, a bor kitűnő, - nem is kell.
sej, itáliában
Különös (vagy nem?), de a nemzettudat fogalmának egyik szülőföldjén nem találkozunk kokárdát viselő emberekkel és autókkal. Az ország hivatalos zászlaja csak az ország hivatalainak homlokzatán lobog, a tüntetéseken is inkább csak színes táblákat, transzparenseket, esetleg valamelyik párt vagy munkásszövetség zászlóit látni. Pedig sokfelé, sokféle zászlót lenget a szél: a tartományét, a városét, az antik Rómáét (SPQR), a hotelét, az egyetemét, a butikét vagy a trafikét.
Eddig a városi közlekedés jelenségeiből vontunk le mindenféle következtetéseket az olasz néplélekre vonatkozóan. Például, hogy a látszólagos káosz ügyes tolongásában is nagyon odafigyelnek egymásra - ez magyarázza, miért olyan jók a fociban is -, forgolódnak, ki-kicsapnak, előznek, meg-megiramodnak, mégis türelmesek, figyelmesek, egyetlen egyszer sem fordul elő, hogy ránk dudálnának, ahogy a szánkat tátva a kis utcák közepén andalgunk. (Tahók persze itt is akadnak - ezzel a via Appián szembesülünk majd -, ez nem náció-függő.)
A város látképét szemlélve, a tekintet előbb-utóbb minden irányban beleakad a Victor Emmanuel emlékműbe. Ez az olasz hazafiság egyik fellegvára, hatalmasan terpeszkedik a városon, mindenhonnan látszik. Évek óta tart a felújítása, és a hozzá fűződő érzelmi viszony túlfűtését talán megakadályozza beceneve: a Nemzet Protézise.
Az épületet körülölelő járda mentén szökőkutak, bennük sirályok, a turisták nagy örömére. A bejárathoz hosszú lépcsőror vezet, melyen a Nemzet Oltárához, az ismeretlen katona sírjához jutunk. A lépcsősor közepe táján Louis de Funes-vel találkozunk, ezúttal katonatisztnek 
öltözve. Stikában lefotózom. Egy kollégája figyelmeztet minket, ne csak úgy vaktában fényképezzünk, hanem, ahogy a turistákhoz illik, az őrségváltásra koncentráljunk. Így is teszünk. Az oltár előtti pár méteres körzetben gonddal megkoreografált, látványos léptekkel cserélnek helyet az őrök, majd a kordonon kívülre érve - még mindig az Oltár szintjén - sietős léptekkel az esernyő alá futnak, amit épp szabadidős, de figyelmes barátjuk hozott ki elébük a tartózkodóból.
A Risorgimento kiállítás inkább gyerekeknek és militáns lelkű felnőtteknek nyújt izgalmat. A keskeny folyosókon félhomály és rengeteg mellszobor. Sok a mindenféle kard, puska, ágyú, persze sokféle zászló, irat és levél is látható a vitrinekben. Rám a 
legnagyobb hatással - tán Garibaldi? - csíkos térdnadrágja volt, és az a felismerés, hogy mi is olasz kokárdát hordunk, ide veled, régi kardunk. A kiállított kokárdák ugyanis kivétel nélkül kívül pirosak, középen fehérek, belül zöldek. Nagyon sok van belőlük.
A teraszról pazar kilátás nyílik a városra, ellátni a Colosseóig, a másik oltárig, ahol emberáldozattal tisztelegtek.
Az eső elállt, folytathatjuk a csavargást.
a kút
Olvastam valahol, hogy amikor a Dolce vitát készítette, a Mester nem titkolta el kedves városa férfitársadalma elől az Anita Ekberg-jelenet forgatásának időpontját, sőt, egyenesen megengedte, hogy nagy számban megjelenjenek a helyszínen, és élénk figyelemmel kísérjék a híres keblek tulajdonosát s az első vizespóló bemutatót a Trevi kútnál. Micsoda élet lehetett itt az ötvenes-hatvanas években! Milyen édes!
Hivatalosan tél van, eddig könnyen hódolhattam kedvenc csalásomnak, és sok olyan fotót készítettem, mintha üres volna a város. Na, most először vallok kudarcot. Itt rengetegen vagyunk, és talán csak annyiban különbözhetünk a nyári teltháztól, hogy sok a belföldi turista, főleg az iskolások. Sűrű csoportokban jönnek, kicsit sötétebb bőrű, déli népek, nagy hangon, vihogva fényképezik egymást, fagyiznak és kólát szlopálnak, a lányoknak kicsit rövid a lábuk, viszont nagy a fenekük, fekete hajukban narancssárga csíkok, a fiúk pattanásosak, és nem szerinti csordákba verődve valahogy úgy görögnek végig a téren, hogy közben mindenhol ott is ragadnak. Tisztára, mint otthon, úgy látszik, minden osztálykirándulás egyforma. Nézem őket, és látom, milyen felnőttek lesznek, még nem is voltak igazán fiatalok, máris itt van minden a nyakukon, a gondok már most az arcukon ülnek, nehéz lesz munkát találniuk, és, bár nem lesz annyi gyerekük, mint a szüleiknek, a bajokból nekik is kijut majd. A lányok fodrászok, eladók lesznek, a fiúk halászok, mondatja velem a romantikus képzelet, és át is engedem magam neki, ettől kicsit jobb lesz a kedvem. Mi is lefényképezzük a kutat meg egymást, kicsit mindig várni kell, amíg kimegy a képünkből, aki belejött, és kivárjuk a sorunkat a pénzhajigálásban. Egy nagyobb címletű érmét dobunk be, hogy többekre is fussa, de mi aztán tutira visszajöjjünk.
Egy közeli vendéglőben beszuszakoljuk magunkat a parányi asztalhoz. Sokan vagyunk. A kaja jó, iszunk hozzá fél liternyit a ház borából, ami szintén ízlik, bár hamar a fejünkbe száll.
Visszafelé már úgy sétálunk el mellette, mint akik ismerik - nyugodt léptekkel, szinte fölényesen. Csak most veszem észre, hogy a vize Balaton-színű.
képeslap
A Piazza Navonára ugyanazzal az enyhe térd-reszketéssel lép ki az ember, ahogyan a Tevere partjához sétál - már annyit hallott róla, hogy mikor végre meglátja, szorongani kezd. Nincs miért, tényleg ott van, tényleg olyan, s bár a nagy szökőkutat épp renoválják, szép.
A sarkon sültgesztenye-árus, sötét bőrű fiatalember, talán indiai, a portéka katonás rendben sorakozik a rostélyon. Újra összefutunk a galambpedikűrös asszonnyal, most az itteni madarak vannak soron. Mintha mindenki agora-fóbiás lenne, csak a széleken járkálnak emberek. A tér jobb oldalán kövér festő terpeszkedik egy hokedli-szerűségen, körötte állvány, festék, sok-sok kép, de nem dolgozik, csak ránk ripakodik, hogy ne fényképezzünk. Talán az egyetlen mogorva ember Rómában, megsajnálom. A napsütés ragyogó, a színek élesek, a levegőben tavasz... ő meg rosszkedvű, szegény. Ha kérne, sem fényképezném le. Na jó, akkor, talán.
Ez az apró kutyácskák tere, fontoskodó arccal ügetnek a pórázvégen. Itt már több a japán turista, miután megörökítették egymást és magukat a tér összes lehetséges szegletében, jobb híján őket fényképezik. Eszembe jut a velencei ötletem, milyen izgi lenne egy olyan kiállítás, ami japán turisták képeiből állna, mármint amin ők maguk látszanának, a világ minden táján, amint éppen turisták.
A nyitott ablakokon bepillantva - ugye, lentről nézzük -, sok helyen mennyezeti freskókat, stukkókat látni, ettől megint az az érzésem, hogy az idő kétirányú alagút, és ez itt egy olyan kitüntetett pontja a világnak, ahol bele is láthat az ember. Annyira szeretnék egyszer egy ilyen több száz éves, múzeum-lakásban lakni! Mintha így meghosszabbíthatnám egy másik élettel a sajátomat... szükség is volna rá, mert pár nap után felismertük, milyen szokatlanul gyorsan telik itt az idő. Megállapítjuk, ez azért lehet, mert nem szakadtunk ki eléggé. Rómában itthon vagyunk, és egy nap éppen olyan gyorsan zajik, mint otthon.
Az egyik házon fura erkély, alatta villogó rendőrautó áll, amíg a téren időzünk, nem derül ki, miért. Pedig nagyon figyelem a szemem sarkából.
A chilis-csoki fagyi finom. Nagyon.
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2010. január
- 2009. november
- 2009. október
- 2009. augusztus
- 2009. július
- 2009. június
- 2009. május
- 2009. április
- 2009. március
- Az összes »
Utolsó kommentek
- apikám, ez a Vatikán...!, maciko: Egy nap alatt a Vatikánt? Még nem jelentkezett a Rekordok... »
- Fausto, Bornai Tibor: Tetszik, hogy Mussolini Béni! És akkor Hitler Frédi? Frédi és... »
Legtöbb komment
- campo (3)
- Fausto (3)
- a lakók (2)
- a kút (2)
- sej, itáliában (1)
